Az elengedés mögött gyakran egy történet áll.

A te történeted, az én történetem. Egy gondolat egy érzés egy vágy.

A legnagyobb szerepet, a főszerepet mégis a félelem kapja ebben a színjátékban. Félünk lépni, tovább menni, félünk váltani, vagy csak ölelni. Félünk sírni és félünk kacagni. És minden félelem mellett ott sétál a Kell is. Maradni Kell. Ki Kell fizetni a lakbért. Nekem az az élet Kell és csak úgy és csak olyan módon.

Elképzeléseink vannak hogyan kellene a dolgoknak történni velünk. Nem engedjük az életnek, hogy történjen úgy, ahogyan történik. Megszülettünk, de mi kértük? Nem. Dobog a szívünk, de mi szólunk neki reggel, hogy hahó kezdhetsz dobogni, felébredtem! Nem! Te emészted meg a sós perecet, amit épp majszolsz? Nem. A Nap ma érted megy le? Dehogyis. A Holdnak szóltál már, hogy jöjjön, kész az éjjeli színpad? Nem. Jön és csak csendben fellép.

Az élet történik.

Ha engedjük meglep bennünket. Na nem úgy, ahogyan mi azt kitaláltuk! Dehogy! Hanem pont úgy, ahogyan tudunk közben tágulni, növekedni. Csak azt kapjuk, ha hagyjuk, amit elképzelni sem tudtunk eddig.

Ez történik. Magától.

Ha irányítjuk, akad. Ha kontrolláljuk, nyikorog. Ha erővel tervezünk, fájni fog.

Szépen tartani az életet a tenyerünkben, mint egy pillangót, óvatosan, nehogy megsértsük a szárnyait, ha menni szeretne, ez az engedés. Itt ül a tenyeremen, de ha úgy dönt menne, hagyom.

Engedem.

Vannak terveim, de pihennek a tenyeremben, ha úgy alakul engedem őket. Ha maradnak egy ideig, figyelek rájuk, teszem a dolgom. Ha felröppennek, nem kapkodom utánuk, búcsúzom tőlük.

De a tenyerem nyitva hagyom. Hátha egyszer csak leszáll rá egy másik gyönyörű terv. Engedem.

Az élet történik. Az élet itt van. Az élet én vagyok.

Bennem történik.

Ha engedem…