Mi van, ha minden kapcsolatod ugyanarra próbál emlékeztetni?

Arra, amit még nem láttál meg magadban. Arra, amit nem tudsz meglátni magadban.

A tökéletes párkapcsolat sosem akkor fog kialakulni, amikor arra nagyon vágyunk. Én nem is hiszek a tökéletes kapcsolatban. De abban biztos vagyok, hogy azt, amit meg kell magunkban gyógyítanunk, azt csak azzal a kapcsolattal tudjuk, ami érkezik hozzánk. És mi ez, ha nem a tökéletes egyensúly?

Az élet nem mindig látható módon épít… Mélyen hiszek abban, amit Szepes Máriától oly sokszor hallottunk:

„Az egyetlen realitás a csoda!”

A mindennapok történései mögött láthatatlan erők munkálkodnak, amiket csak érezhetünk néha-néha, de látni soha nem látunk. A nagy egészet soha nem látjuk halandó szemmel. Mégis minden olyan tökéletesen egyensúlyban van. A bolygó minden egyes másodpercben próbálja magát egyensúlyban tartani már nagyjából 4 milliárd éve.

Miért ne azzal a férfival kapcsolódnék, aki ezt az egyensúlyt a legjobban tudja bennem alakítani abban az időszakban, amíg együtt vagyunk? Nem gondolom, hogy akkor lesz társunk ezen a bolygón, amikor már teljesen megfejlődtünk és begyógyítottunk minden múltbeli sebünket, és idilli állapotban mosolygunk egymásra életünk végéig.

Annyi dolgunk van egymással és nem csak párkapcsolatban.

Persze sokan elutasítják az önismeretet, azt, hogy önmagukat jobban megismerjék, a működéseiket, sémáikat, mintákat, amiket hoztak a szüleiktől, ősöktől. Pedig nagyon hasznos tudni azt, mikor „vagyok épp az anyám”, vagy mikor fagyok le épp úgy, mint régen egy veszekedésnél az apám. Ki vagyok én egy párkapcsolatban, és felismerem-e a társamat, a valódi lényét a sok-sok maszk mögött, amit ő is az évek alatt ragasztott fel az arcára?

Tudatos vagyok-e rá, mik azok a sérelmek, honnan ismerősek mindig, amik újra és újra bekapcsolnak? Hasznos ezeket megdolgozni magunkban szakember segítségével, hogy amikor oda kerül a sor, hogy érkezik a szerelem, legalább képes legyek azt mondani, hogy nyitott vagyok rád, úgy szeretnélek TÉGED látni, és úgy szeretnék ÉN itt lenni veled.

De nem szabad beleragadni az önmunkába sem, mert egy idő után elveszünk benne. Rájövünk, hogy a mintáinkat hozzuk a szülőktől, de ők is hozzák a nagyszülőktől, akik pedig a dédszülőktől és a többi és a többi….

A generációs örökölt minták nagyon érdekes témakör és amikor már nagyjából tudod hogyan működsz és miket hozol, az egyik legmeghatóbb és egyben a legfélelmetesebb pillanat lehet az életedben a kérdés önmagad felé:

De ki vagyok én ezek a maszkok és minták nélkül?

Visszakanyarodva még a nagy gondolkodók soraihoz, Müller Péter fogalmazta meg nagyon tisztán és egyszerűen:  

„Se a jövőbe, se a múltba ne kalandozz! Légy itt és most! Ne légy csalódott, se reménykedő. Ami lesz: NINCS. Ami volt: NINCS. Minden csak: VAN! Az örökkévalóság nem azt jelenti, hogy nagyon-nagyon hosszú idő, hanem azt, hogy nincs idő – csak szüntelen JELEN.”

Ebben a jelenben pedig minden egyensúlyban van. És ez nem azt jelenti, hogy minden tökéletesen szép és jó, hanem tökéletesen egyensúlyban van a jó és a rossz is. A könnyű és a nehéz is.

És minden minden csak azon múlik, hogy te mit gondolsz éppen akkor jónak, rossznak, könnyűnek vagy nehéznek.  Dönthetsz úgy, hogy folytatod az ősök mintáit tovább, azt, hogy ők mit láttak ilyennek vagy olyannak… vagy pedig változtathatsz itt és most.

Hogyan? Állj fel, menj oda a tükörhöz és nézz bele.

Nézz bele abba a szempárba és kérdezd meg tőle múltad és a jövőd nélkül:

Ki vagyok én?