Tűnhet úgy, hogy soha semmi nem fog változni. Ilyenkor a történeteidet ismételgeted magadban, visszahúz az ismerős, néha erősek az érzések még, de már jönnél kifele. Nagyon sokáig tudjuk hitegetni magunkat, kik vagyunk és miért vagyunk még mindig szomorúak, csüggedtek. Hosszú folyamat a túlélés, de mi van, ha valami olyat siratunk, ami nem is volt a miénk? És egyáltalán mi lehetne a miénk? Na de ennek felismerése nem ma lesz, az a jövő zenéje…

Talán most még nem is az a dolgod, hogy megértsd, mi történt veled. Először csak valahogy ki kell bírnod azt, hogy ami eddig ismerős volt, hirtelen nincs többé.

Egy szakítás után belekerülünk egy óriási vákuumba, ami befele, lefele húz bennünket és képtelenek vagyunk megállítani, vagy visszafordulni belőle. Fojtogat a sírás, állandó maró érzés a gyomorban.  A külvilág szavait formáló ajkakat látjuk ugyan, de a szavak hangja már nem jut el hozzánk. Összefolynak a napok a könnyekkel, sosem múló ödéma lüktet a szemünk alatt. Magunk sem tudjuk mi lenne jó, hagyjuk a szabadesést…de ki tart meg bennünket, amikor zuhanunk?

Az identitásunkat nem valamiféle változatlan, belül hordozott „kész énként” érdemes elképzelni. Az önmagunkról kialakított kép folyamatosan változik a kapcsolatainkon, szerepeinken, tapasztalatainkon és döntéseinken keresztül. Ez az átmeneti bizonytalanság pedig egészen sötétnek tűnhet. Mintha nemcsak a másikat, hanem önmagunkat is elveszítettük volna.

De állj itt meg egy pillanatra kérlek. Valami fontosat szeretnék mondani neked! Ne hidd el azt, hogy elvesztetted önmagad! Mondom még egyszer! NE HIDD EL, hogy elvesztetted önmagad! A vákuum ijesztő… zuhanunk… de nem kell egyedül lennünk. Jobbról balról segítő kezek, ölelések, apró megállók jelzik: látunk!

Képzeld el, ahogyan kiugrassz egy repülőből, hátadon a kísérő.

Ha kell, bátorít. Ha kell, csendben hallgat. És amikor eljön az idő, szól: most már kinyithatod az ernyőt.

Mi változik, ha kinyitod? Lelassulsz. Kinyitod a szemed. Elkezded nézni a tájat. Megérzed a hűvös levegőt az arcodon. Már nem csak a sós könnyek ízét érzed. Észreveszed a madarakat, a zöldellő fákat, a távolban a mezőt.

És egyszer csak rájössz: miközben zuhantál, az élet körülötted továbbra is ott volt. Te csak egy ideig nem tudtad látni.

Földet érsz. Körülnézel. És akkor veszed észre, hogy nem is voltál egyedül. Kísérőd összehajtja az ernyőjét és rád mosolyog. Sikerült, megcsináltad. S közben észrevétlenül változtál. Megismertél magadból valamit, amit eddig még sosem láttál.

Már nem ugyanaz az ember vagy.

Visszamosolyogsz. Tudsz mosolyogni. De ez már egy belső mosoly.

Bármennyire is szeretnénk erősek lenni és gyorsan megoldani, ha fáj…nem kell mindent egyedül tartanunk.

Ebből a megtartottságból tudunk idővel újra kapcsolódni önmagunkhoz is.