Mesélek ma egy picit Neked. És a mese végén ajándékot adok Neked.

Tavaly nyáron volt egy nagyon nehéz időszakom.

Olyan kihívásokkal kellett szembenéznem, ráadásul szinte egyszerre, amivel eddig még soha. Iszonyú nagy nyomás volt rajtam lelkileg. Olyan borzalmas híreket kaptam sorra egymás után, amik letaglóztak teljesen. Úgy éreztem nem fogom elbírni ezt a súlyt és alig lábaltam ki az egyikből, jött a következő megpróbáltatás.

Ezekre az eseményekre nem volt semmiféle befolyásom, csupán jöttek és a várakozás percei teljesen széttörték a lelkem. Mellettem állt a párom, aki ugyanúgy el volt gyötörve, de hihetetlen kitartással és lelki erővel támogatott. Rengeteg kis apró kedvességet kaptam tőle, és egyik nap a kis szemüveges méhecskét is.

Nagyjából pár napra rá, amikor túl voltam már látszólag a nehezén, egyik pillanatról a másikra megsüketültem. Egyik fülem, majd másnapra szépen lassan a másik fülem is. Teljesen süket lettem. Elmentünk a fül-orr-gégészetre, ahol közölték, hogy nagyjából hat hétig fog fennállni ez az állapot. Addig türelem…

A nagy rohanásban hirtelen véletlen leütöttem a konyhapultról a méhecskét, s amikor gyorsan felemeltem akkor vettem észre, hogy mind a két csápja, „füle” letörött. Ott álltunk felette, és nem hittem el… Hihetetlen ijesztő volt megtapasztalni, hogy nem hallok semmilyen külső zajt. Egyedül el sem indultam sehova, mert annyira féltem, hogy nem fogom hallani az autókat, a buszt., a forgalmat. A lakás foglya lettem.

Itthon a kommunikáció leegyszerűsödött a finom ismert reakciók ismeretére, az érintés, a mosoly, vagy a düh megfigyelésére. A bizalom ilyen fokát régen tapasztaltam. És szépen lassan megszűnt a külvilág… Ebben az őrületben egyetlen egy hangot hallottam csak. A saját hangomat. Belülről hallottam magam, a testem belsejét. Hallottam, ahogyan eszek, rágok, ahogyan iszok, ahogyan veszem a levegőt. És persze a gondolataimat. A szívdobbanásomat. És a borzalmas kihívások után még ezt is átélni…annyira szomorú és elkeseredett voltam.

Aztán pár hét után, egy kedves barátommal irogattunk, akinek elpanaszoltam mi történt velem és hogy mennyire elegem van. Elfáradtam, tele vagyok önváddal, veszteséggel, aggódással és a tetejébe még süket is vagyok. Nem tudok dolgozni menni, kommunikálni. És ekkor ő feltett egy olyan kérdést nekem, amit abban a percben a szívembe véstem. Ez a kérdés azóta is velem van és nagyon hálás vagyok érte neki!

„Ági! Mondd el naponta 100*1000. Ha a csendben csodák születnek, mi az amit én meghallhatok?”

Amikor elolvastam, kitört belőlem a zokogás és hosszú percekig rázkódva sírtam. Minden fájdalom és gyász, minden elvesztett lehetőség könnye feltört bennem. Utána jött a megnyugvás.

Ennek a méhecskének nincsenek már fülei. De csodaszép virág nőtt ki a szívéből. Mosolyog és kezeit a magasba emeli. Belülről boldog és reménnyel teli.

Van, amikor egy betegség, vagy egy tünet „üzenetet” szeretne adni nekünk. Mihez kell a fülem? Hogy halljam a külvilágot. Mit hallottam vele? Borzalmas híreket. Elbírtam? Nem. Így hát megvédtem magam. Bezártam. Nem akarok több hírt hallani. Inkább süket leszek egy időre.

És most jön a kincs. Akkor így ebben az állapotban mire van lehetőségem? Meghallani azt, hogy mit üzem a LELKEM. Mit szeretne mondani most a SZÍVEM nekem? Most semmi mást nem hallhatok, csak önmagamat, itt a lehetőség. Indulj el befelé.

S ha jól hallasz, meghallod. Kivirágzol.

S nem kell megvárni egy betegséget. Tedd fel magadnak a kérdést most! Ha a csendben csodák születnek, mi az amit én meghallhatok?Ezt a kérdést én ma Neked adom Pillangó. Vésd a szívedbe Te is!

Ez az ajándékom, egy olyan ajándék, amit én is kaptam! 💗